A hagyományos testtömegindexnél (BMI) sokkal pontosabban szűri ki az elhízott és egészségügyi szempontból veszélyeztetett pácienseket egy új diagnosztikai módszer, amelynek hatékonyságát a Nature folyóiratban megjelent friss tanulmány is alátámasztotta – jelentette a Live Science.
Az orvosok régóta bírálják a testtömegindex kizárólagos használatát, mivel a testsúly és a testmagasság négyzetének hányadosából számolt érték nem veszi figyelembe az egyéni testösszetételt, így a csontsűrűséget vagy az izomtömeget sem. Dr. Francesco Rubino, a londoni King’s College bariátriai és metabolikus sebészprofesszora egy 56 fős nemzetközi bizottság élén dolgozta ki az új megközelítést, amely kiküszöböli a BMI hiányosságait. A módszer alkalmazásával kevesebb lesz a téves diagnózis, és pontosabban azonosíthatók azok a páciensek, akiknél a túlsúly valódi egészségügyi kockázatot, például szív- vagy cukorbetegséget okoz.
A javasolt irányelvek szerint a BMI mellett legalább még egy olyan testméretet is rögzíteni kell, amelyet kevésbé torzít az izomzat vagy a csontozat. Ilyen a derékbőség, a derék-csípő arány, valamint a derék-testmagasság arány. Mivel a zsírlerakódás mintázata etnikumonként eltérő lehet, a kutatók a derékbőség esetében az etnikai hovatartozáshoz igazított határértékeket vezettek be. Emellett az orvosoknak 18 különböző, elhízással összefüggő egészségügyi problémát és szervi működészavart – például szív- és érrendszeri betegségeket, ízületi fájdalmakat vagy alvási apnoét – is keresniük kell a páciensek kórtörténetében.
Az új keretrendszer élesen elválasztja egymástól a klinikai és a preklinikai elhízást. Klinikai elhízásról akkor beszélünk, ha a felhalmozódott zsírszövet a meghatározott 18 működészavar valamelyikét már ténylegesen kiváltotta. Ezzel szemben a preklinikai kategória azokra vonatkozik, akiknél a testméretek alapján fennáll ugyan a betegség kialakulásának kockázata, de szervi problémák még nem jelentkeztek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy két teljesen azonos testméretekkel rendelkező ember különböző besorolást kaphat az általános egészségi állapotától függően. A vizsgálatok szerint a preklinikai stádiumban lévők 77–91 százalékánál tíz éven belül sem alakul ki klinikai elhízás.
A kutatók kínai, brit, amerikai és spanyol egészségügyi adatbázisok elemzésével igazolták, hogy az új kategória sokkal megbízhatóbban jelzi előre a halálozási kockázatot, mint a hagyományos testtömegindex. Míg önmagában a BMI és a halálozás között nem találtak egyértelmű összefüggést,
a klinikai elhízásban szenvedőknél 69 százalékkal volt magasabb az összhalálozási kockázat az egészségesekhez képest.
Az új kritériumok bevezetése a vizsgált csoporttól függően 3,3–7,4 százalékkal növelné az elhízottnak minősülő emberek arányát. A jelenlegi rendszerben ugyanis a 30-as BMI-érték a határ, így sok olyan, hivatalosan csak túlsúlyosnak számító beteg kiesik a szűrésből, akinél már kialakultak a zsírszövet okozta szervi zavarok. Az új definícióval ők is megkapnák a klinikai elhízás diagnózisát, míg egy kisebb, 30 feletti BMI-vel rendelkező, de teljesen tünetmentes csoport kikerülne ebből a kategóriából.
A rendszer gyakorlati alkalmazása ugyanakkor kihívások elé állíthatja az egészségügyi ellátórendszert. A pontos fizikai mérések elvégzéséhez az orvosoknak külön képzésre lenne szükségük, a preklinikai és klinikai állapot megkülönböztetése pedig a gyógyszerfelírási gyakorlatot is átalakíthatja. Egy 2025-ös elemzés szerint ugyanis előfordulhat, hogy azok a páciensek, akik az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) irányelvei alapján jelenleg jogosultak a súlycsökkentő készítményekre, az új rendszerben a preklinikai kategóriába kerülnének, és így elesnének a gyógyszeres kezeléstől. A bizottság a következő lépésként egy olyan pontozási rendszert kíván kidolgozni, amellyel rangsorolhatók a legsúlyosabb szervi működészavarok, és pontosan felmérhető az egyes betegek egyéni kockázati szintje.



